Az Élet nem habos torta...

Két testvér feküdt az intenzív osztályon, egyikük 2, másik 5 év körüli. A kisebbik kómában volt még, amikor először találkoztunk velük. A nagyobbik is majdnem tetőtől talpig gipszben, bizalmatlanul méregetett minket. Próbáltunk vele kommunikálni, játszani, énekelni, de a tartózkodó megfigyelésen kívül nem méltatott minket válaszra. Ez nem ritka a kórházban, a gyerekek érthető módon nem sok fehér köpenyes egyént avatnak a bizalmukba.
Miközben egyikünk az ágy mellett fújta éppen a buborékot, másikunknak alkalma nyílt hosszabban beszélgetni az egyik nővérrel, és pontosabban tájékozódni a testvérpár körülményeiről.

Persze, hogy nem válaszol, hiszen nem magyar.
Csak átutazóban voltak a családdal, amikor karamboloztak.
Öten ültek az autóban: Apa, Anya, Nagymama, Nagylány, Kislány.
Ebből hárman azonnal meghaltak.
Nem az ő hibájuk, ami történt.
Amikor a mentősök rájuk találtak, a kisebbik még élt, de már kómában volt.
A nagyobbik a roncsok között ténfergett, életveszélyes sérülésekkel, és nem értett semmit.
    
Ezen a ponton komolyan arra gondolok, hogy az élet nem habostorta…

A két gyerkőc mentőhelikopterrel került a kórházba, és jó pár napig fogalmuk sem volt, hogy mi történt velük, hogy hol vannak ők, hogy hol vannak a szüleik. Egy olyan országból jöttek, aminek a nyelvét nem beszélték a kórházban, napokba telt, mire tolmácsot kerítettek. Egy gyerek mit érezhet, mit gondolhat ebben a helyzetben, amikor nincs ismerős, mindene fáj, semmire nem emlékszik (valószínűleg, bár ki tudja…? És ha emlékszik, az talán még rosszabb…), nincs senki, akiben támaszra lel…

Már az első alkalommal sikerült a nagylánynak mosolyt csalni az arcára. Ez nem nagy érdem, mi voltunk az elsők, akik nem szurkálni, vágni, hanem játszani próbáltak.
Második alkalommal már volt egy tolmácslány, aki beszélgetett velük – igen, magához tért a kisebbik a kómából –, és így ők velünk is kommunikáltak. Szívszorító érzés, hogy közben senki sem tudta, valójában mit tudnak a helyzetükről. Eddig a pontig még nem sikerült egyetlen rokonukat sem elérni.

Harmadszorra mindkét lány egész jó hangulatban volt, énekelgettünk, a magunk módján beszélgettünk, játszottunk… összebarátkoztunk. Gyógyulgattak, jó úton voltak a felépülés felé. Már vártuk a következő alkalmat.

Aztán értük jött egy nagybácsi és hazavitte őket. Szerencsére…